Nem szoktam francia nyelvű leveleket kapni, szóval támadt egy kis szívdobogásom, mikor egy tavaly télvégi napon megláttam a hosszú francia szöveget a mailboxomban. A megszólítás Dear Roth volt, tehát minden tévedést kizáróan nekem szólt, de persze egy szót se értettem belőle. Miközben lefele görgettem, azon gondolkoztam, hol láthatott meg és milyen francia pasi, milyen rafinált módszerekkel nyomozta ki a nevemet-címemet, hogy kapcsolatba léphessen velem, na és kiben bízhatok meg annyira, hogy a levelet lefordíttassam. Az álmodozás 10 másodperc után kipukkant, mert a levél alján ott volt egy rövid angol összefoglaló, amiből kiderült: nem pasi. Munka. Annak is inkább fura.
Az idén Európa Kulturális Fővárosa címét viselő Mons városából találtak rám, egy hátrányos helyzetű gyerekeknek szóló projekttel. Igazából már maga a tény, hogy a 28 tagországból kiválasztott 28 résztvevő illusztrátor között lehetek, elég hízelgő volt ahhoz, hogy örömmel mondjak igent (sajnos a hiúság nem az egyetlen főbűn, ami nem áll távol tőlem), az meg, hogy könyvet, rajzeszközöket csak hírből ismerő gyerekekről van szó, megpendített bennem más húrokat is. Szóval belementem, bár elég nyakatekert projekt volt. Az volt az elképzelés, hogy 28 gyerek rajzol az általuk egyáltalán nem ismert 28 EU-s ország valamelyikéről egy képet, és ezeket a képeket elküldik egy-egy illusztrátornak, hogy ők „válaszképpen” rajzoljanak vagy fessenek valamit a gyerekeknek Monsról.
Volt egy kis dilemmám a módszert illetően. Természetesen semmit sem tudtam erről a városról, jobban kellett volna figyelni földrajzórán, hogy tudjam, Belgium, rá kellett keresnem. Megnéztem egy csomó képet is, átrágtam magam a wikin, hátha megindul bennem valami, de minél több volt a konkrét infó, annál jobban éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Mons elszegényedett bányászváros, meglehetősen jellegtelen németalföldi kis hely, pár régi flamand házzal, egy szép főtérrel, 50% fölötti muzulmán bevándorló lakossággal. Hmm, hogy csináljam meg? Végül, kiraktam magam elé a két kislány fotóját, akik a nekem rajzolt Magyarország-képpel pózolnak, és elkezdtem festeni. Egy álomvárost, nekik. Nagy romantikus éggel, virágárussal és kalapos hercegnővel, mellette kávézva újságolvasó pasival, lehet találgatni, talán összeakad majd a szemük és egymásba szeretnek. Annyi világoskéket és rózsaszínt használtam, hogy bármelyik mesekönyvbe elmenne, és mindössze pár valós épületet csempésztem a képre, azokat is inkább eldugva. Az egyik legrészletgazdagabb, legszínesebb festményem született így végül, ami talán éppen csak köszönőviszonyban van azzal, amit ezek a gyerekek a valóságban maguk körül tapasztalnak. Mégse érzem, hogy csaltam volna: amit festettem, az éppen olyan, amilyennek szeretném, hogy lássák a világot ahhoz, hogy boldogok lehessenek benne.
A gyerekek és az illusztrátorok képei jelenleg megtekinthetőek Mons-ban november 27-ig egy kiállítás keretein belül, ha arra jársz, mindenképp ugorj be!
A kiállítási installációt egyszerűen imádom: kartondobozok
A háttérben lévő kollázs szerű rajzok a gyerekek munkái
Megnyitón mindig a büféasztal a legnépszerűbb, erre a gyerekek is ráéreztek 🙂
{loadposition back}
{loadposition random}
