Mondtam már, hogy nem, ezerszer megmondtam. Ne haragudj, nem tudok Kölnről képet festeni neked, értem, hogy te ott voltál ösztöndíjas, és neked annyi mindent jelent az a város, tisztára az életed legszebb időszakát. És értem, hogy jó lenne persze a húgodnak valami kutyusos notesz, pláne, most, hogy vett saját kutyát, ami gyerekkori álmotok volt különben, csak a szüleitek nem engedték, de most végre teljesült. És értem azt is, hogy vagány ajándék lenne a barátnődnek valami cuki kisbaba-mintás táska, mert ők tényleg több évig próbálkoztak, mire végre lombikkal összejött nekik, és ez tök nagy szó.
Mindezt értem, mert fontos vagy nekem, mert a vásárlóm vagy, szeretném, ha elégedett lennél. És mégsem megy, amióta megszületett a fiam.
Nehéz elutasítani egy szívből jövő, kedves kérést, mert ha neked igen, akkor másnak hogy mondhatnék nemet? Viszont ha egyéni megrendelésre dolgozom, akkor irgalmatlanul sok munkát és időt fektetek bele egyetlen darab valami elkészítésébe, és ez egyszerűen nem éri meg se neked, se nekem.
Ez volt a policy, ott a négy kollekcióm, összesen közel 40 grafikával, amiknek a körét folyamatosan bővítem; ha szereted, amit csinálok, biztosan találsz közöttük kedvedre valót.
Aztán jött egy éve egy kedves e-mail. Hogy a feleségem imádja a dolgaidat, és szeretném elkápráztatni, kérlek, fesd meg nekem őt, ezt adnám neki karácsonyra, fotó csatolva. Na persze. Ment a válaszom, bocsánat, nem, ráadásul a karácsonyi szezon úgyis őrület. De januárban van a születésnapja, akkorra is jó lesz írta vissza. Nem akartam még egyszer elküldeni, gondoltam, majd elfelejti. De újra megkeresett, hogy közeleg ám a szülinap, lehet szó most a képről? Á, ennyi idő alatt már nem megy, ne haragudj, csak talál valami más ajándékot. Talált is, de engem nem engedett el. Beleszeretett az ötletébe, és kitartóan üldözött vele. Már februárban, hogy figyi, a következő nagy alkalom a házassági évfordulónk augusztusban, esetleg akkorra lehet róla szó? Szinte már levett a lábamról az állhatatosságával. Micsoda szerencséje van a nőnek, gondoltam, ennyire figyelmes pasi, ilyen személyes ajándékötlettel, és milyen nagyon szeretné. Azért megkeményítettem magam, kitérően írtam vissza, nem tudom, messze még az augusztus.
Nyár elején kezdett emlékeztetni újra, rosszabb volt, mint a telefonon az időzítés, nem lehetett kikapcsolni. Istenem, néztem farkasszemet a tőle kapott fotón levő csajjal, tisztában vagy vele, mekkora mázlid van ezzel a pasival??
Elkezdtem festeni. Nem a lányt: az érzést, hogy van valaki, aki iránt ekkora törődéssel van egy másik ember. Ezzel az érzéssel már lehetett kezdeni valamit, született belőle egy kép, tele szeretettel. A képen levő lánynak egy nyuszit festettem a kezébe, amit vigyázó mozdulattal tart. Épp ahogy a férje hordozza őt a tenyerén.
Augusztus vége volt, mikor elkészültem, épp időben a házassági évforduló előtt. Személyesen jött el a képért. Ilyen lett, vontam meg a vállam, ahogy megmutattam, mert hirtelen megijedtem, hogy talán egész mást képzelt. De nem képzelt semmit, csak nézett, és ragyogva kérdezte, honnan tudtad, hogy van egy nyuszija? Miért, van neki, lepődtem meg én is. Van, igen, és odavan érte. Nahát, és te nem tudtad!
Nem tudtam. Ahogy azt se, hogy egy ilyen történet kedvéért felfüggesztem egyszer az üzleti elveimet. A nyuszis lányt beemeltem a Hónapok kollekció lányarcai közé. Naplókat és naptárakat máris vehettek belőle, egyszer talán lesz kistáska, telefontok is. Jövőre pedig, ki tudja, lehet rólatok festek ugyanígy. Csak legyen, aki kijárja…
Készült belőle határidőnapló 2016-ra
És a megunhatalan napló, notesz, jegyzetfüzet, ki minek szereti
{loadposition back}
{loadposition random}
